Mindennapok

Szóóóval.... Az ok, ami miatt nem írtam egészen egyszerű. Nem akarok panaszkodni vagy aggodalmat okozni. Ugyanis a fogadó családom nem a legjobb. Nem kezelnek családtagként, folyton veszekedés megy, nem igazán engednek el otthonról és ráadásul még higiéniai szempontokból sem fényes a helyzet. Legalábbis a tény, hogy ha kinyitják a hűtőt, a bűz a zárt ajtós szobámig elér elég meggyőző. Nem is igazán volt kedvem írni, mert ha volt is miről, az életről lehoztak néha és nagyon rossz hangulatba kerültem. Szerencsére vannak barátaim akikre támaszkodhatok, de nem gondolnánk milyen nehéz úgy barátokat szerezni, hogy gyakorlatilag négy fal közé vagyunk zárva. Azért megoldottam és jó híreim is vannak. Találtak nekem új családot, akikhez két héten belül átkerülök. Ennek örömére befejeztem ezt a bejegyzést. Egy ideje mér megnyitva áll a böngészőmben, befejezésre várva, szóval gondoltam most, hogy van időm megírom.

  Szeretnék pár szót szólni magáról az iskoláról, az iskola rendszerről. Napjaim nagy részét ez tölti ki. De nem a magyaros "minden órán dolgozat, mind a tizenvalahány tantárgyból, ja és ne felejts el mellé ötkor kelni" fajta. Itt nem arra megy a taníttatás, hogy minél több dolgot megtanuljanak a diákok(amit vagy nem fognak használni, vagy nem érdekli őket). A minőség itt veri a mennyiséget. Kizárólag 5 tantárggyal kell foglalkoznunk, de azokból minden nap egy órát. A diák-tanár viszony meglepően közvetlen, de egy időben tisztelet teljes. Nem úgy mennek ki az óráról, hogy "ez a *** tanár már megint mekkora **** volt" hanem megköszönik a tanár munkáját. Ez NAGYON meglepett. Konkrétan lesokkolt. Nem ehhez a fajta oktatáshoz vagyok szokva. Persze, itt is megy a telefon nyomkodás, meg a beszélgetés, mert hát hol nem? De itt le van szögezve, hogy ha nem figyelsz, az a te bajod. Te nem fogsz tudni semmit, és Te nem kerülsz be a felsőoktatásba. Itt úgy érzem meg kell említenem, hogy annak ellenére, hogy Jeannel végig pofáztunk jó pár angol órát, Ő így is megírta az összes beadandóját határidő előtt. Tehát nincsenek elveszve, csak lazában veszik a dolgokat. Nem stresszelnek annyit és ez meg látszik az életmódjukon és viselkedésükön is.
 Ide beszúrom az órarendemet, hogy arról is beszéljünk.

Gazdaságot, angol irodalmat, történelmet, élelmiszer technologiát(?) és földrajzot vettem fel. Igazat megvallva mindet szeretem, föcin legjobb arc tanárunk van, Ms. Bryson. De gyakorlatilag nem csinálunk semmit a többi cserediákkal, mert a többiek összefoglalnak, nekünk pedig az nem kell, mert mi nem vizsgázunk. Angolon is nagyon jó fej tanárom van (aki mellesleg a Cambridge Universityn tanított pár évig angol irodalmat) és bár itt nincs velem másik nemzetközi diák, megismerkedtem Jeannel, Essannal és Jialinnel. Nagyon jó arcok, imádom őket! Főleg Jeant. Kicsit őrült, megvannak a saját kis dolgai, de pont ezért imádnivaló! Gazdaságon általában unatkozom, ugyanazon ok miatt, mint föcin. Ellenben Mrs. Mishra igazi tündér és nagyon kedves tanárnő. Érdekességképpen megjegyzem, hogy a Fülöp-szigetekről származik. A töri órák elmennek, nem a kedvenceim, de az osztály szellem megvan és jókat szórakozunk. Teszem hozzá Mrs. Siljeur sem Új-Zélandi születésű, eredetileg Dél-Afrikai (ahogy Jean is onnan származik). Éelelmiszer technológia... Unalmas, ugyanazon indok miatt mint a többi. De öten vagyunk cserediákok, szóval jól elvagyunk. Mrs. Prankerd pedig komolyan veszi az óráját, de velünk mindig engedékenyebb és kedvesebb, mivel nekünk nem számítanak a kreditek. Szünet előtt pedig, amikor takarítottuk a konyhai felszereléseket meg a raktárat, a maradék kakaóból mindenkinek csinált kakaót. Lejjebb megosztok pár "remekművet", amit alkottunk órán... Nem sokat fotóztunk le, mivel a többséget nem kellett tálalni, meg díszítgetni, csak megenni.
 A másik dolog ami meglepetés szerűen ért, hogy nincsenek leragadva a kréta, tábla, füzet és toll kombónál. Az iskola megköveteli 9-10. évben a saját laptop vagy táblagép iskolába hordását. Ezután már saját döntésed, hogy azon jegyzetelsz, vagy füzetben. Az épületek - mivel több is van, ide
megpróbálok egy térképet biggyeszteni - rendelkeznek saját "kütyükkel" amiket egyes órákon kutatás céljából kiosztanak. Kütyük alatt notebook, laptop és iPad értendő. A tanárok pedig segítenek. Ha megkérsz egy tanárt, hogy nyomtasson ki egy anyagot, egy térképet vagy bármit amire neked szükséged lehet a tanuláshoz, ők szívesen megteszik. Nem kezdenek el rimánkodni, hogy a papír drága, meg a nyomtató patron ki fog fogyni és amúgy is mit képzelünk magunkról, hogy ilyet merünk kérni. Persze nem vagyunk egy szinten, de majd 50 év múlva talán nem kell összevesznünk egy tanárral azért, hogy elküldjön nekünk egy prezentációt, amit azért nem tudtunk leírni, mert próbáltuk értelmezni az elhangzottakat....(tisztelet azoknak a tanároknak, akik nem vetik magukat bele egy vitába, hanem szimplán elküldik az anyagot) Kicsit fenn akadtam ezen a témán, de lenyűgöző milyen más fogalmaik vannak a tanulásról és a tanításról az embereknek itt, mint oda haza.
 Iskoláról jut eszembe... Gondolom mindenki emlékszik, hogy a Harry Potterben házakba osztják be a tanulókat. Nos, itt is így van. Csak Slytherin meg Ravenclaw helyett az én iskolámban őshonos fák neveit kapták. Név szerint: Pohutukawa, Totara, Rimu, Matai, Kauri és Nikau. Én az utolsó, Nikau házba tartozom és imádom. Annak ellenére, hogy a tutor groupom - ami egy 20 perces osztályfőnöki szerűség, és mindenféle évfolyamból kerülnek bele emberek az adott házból - nem a legjobb, maga a ház nagyon családias. A miénk az egyik legkisebb, ebből kifolyólag a house dean (mini igazgatóként lehet elképzelni) mindenkiről tud valamit és mindenkire tud figyelni. A house leaderek, akiket diákok választanak maguk között, pedig elképesztően rendesek. Többségük ugyan végzős, de láthatóan mindent megtesznek azért, hogy a dolgok úgy működjenek, ahogyan kell. Mellesleg... az mennyire menő, hogy az iskola honlapján lévő képekről felismertem több emberkét is. Büszke voltam magamra, hogy meg tudtam jegyezni a nevüket. Mondjuk ez annyira nem nagy dolog, mert itt mindenki ismer mindenkit. Szó szerint. Ennek köszönhetem, hogy megismerkedhettem az iskola összetartó erejével.
  Ezt egy borzalmas tragédiának köszönhetem. Október 15-én, egy csütörtöki délután az iskola egyik végzős diákja motorbalesetet szenvedett és elhunyt. Josh - nevezzük nevén - Kauri house leader volt, játszott az iskolai zenekarban és különböző sportokat is űzött. Mindenki ismerte. Aki nem, az is biztosan látta, vagy hallott felőle. Így nem volt meglepő, hogy mikor pénteken iskolába mentünk, nagyon sokan hiányoztak, akik pedig el is jöttek, többségük sírdogált vagy legalábbis elég ramaty állapotban volt. Mondhatni az egész iskola letargiába esett. "Tízórai" szünetben - amit amúgy morning tea-nek hívnak - imádságot tartottak Joshért. Bár nem ismertük Őt, Mirivel és Ninával úgy döntöttünk mi is tiszteletet nyilvánítunk. Az iskola füves területén tartották a megemlékezést, mivel csak ott fértünk el. Az iskola nagy része jelen volt. Leírhatatlanul megrázó élmény volt állni egy tömegben, ami síró fiatalokkal és tanárokkal van tele. Kezek a magasban és az egész környékre csend borul. Még az időjárás is hideg és szürke volt. Még a legboldogabb, legpozitívabb emberek is megtörtek és halkan szipogtak. Érzelmileg megrázó élmény volt részt venni ezen a gyászos eseményen. Rögtön utána angolra mentem, ahol pár fiú nagyon közel álltak hozzá. Channel csak óra közben jött meg, ugyanis a counselorhöz ment(tanácsadó, afféle lelki támogatás), Lazar elment óra közben, William pedig meg sem jelent. Ezt azért írom le, mert ők hárman benne vannak a "nagyon menő" rétegben, és ők "nagyon nagy fiúk" meg nagyon kemények. De látni, ahogy ők is összeroppantak megrázó volt. Szerdán volt a temetése, és a fél iskola elment. Nem viccelek. Nagyon sokan hiányoztak. A 26 fős földrajzórán 9-en vettünk részt. Törin is láthatóan megcsappant a létszám.
 Azóta rendeződtek a dolgok, bár néha még lehet érezni a feszültséget a levegőben. Ahogy fentebb megígértem, ide beillesztek pár képet az alkotásainkról.

Ez a gyönyörűség Corn Fritters névre hallgat(magyarul nem tudom hogy hívják). Egyik legjobb kaja amit összehoztunk. 

Ez a valami torta akar lenni.... Megkaptuk az utasítást, hogy lehetőleg az összes fondant használjuk fel, de a másik tortára csak fehér került és három rózsa... Így a miénkre kellett mindent rápakolni. Ennek ellenére finom volt és megettük.

Oh, még valamit besűrítek ide. Minden héten vannak különböző programok, adománygyűjtés, előadások, stb szünetekben. Egyik héten kultúr csoportok adnak elő nemzeti táncokat, máskor muffinokat árulnak az SPCA(Auckland-i Állatok Védelme) javára. Ezt a madárkát és a zöld muffinkát is így szereztem. 

Illetve a nemzetközi kedvesség napon lufikat osztogattak, kedves üzentekkel. Leírhatatlan milyen meglepett voltam, amikor Daniel és Olivia a kezembe nyomták ezt a lufit "Happy Kindness Day" felkiáltással, és mentek tovább. Én meg zavarodottan üldögéltem tovább, lassan feldolgozva mi is történt. 

Nos, ennyi lenne mára, igyekszem összehozni pár bejegyzést, amivel behozom a lemaradásomat. Addig is viszlát!

Első látásra szerelem

Üdvözlet kedves olvasó! Kia Ora, ahogy maori nyelven szokás!

Alábbiakban szeretném megosztani veled élményeimet/tapasztalataimat a világ – nem viccelek – leggyönyörűbb/változatosabb/különlegesebb/sorolhatnám még milyen országából. Remélem örömödet leled az írásomban, nekem azt okozott a megírása! 

Utazás

  Délután fél négykor indult a gépem Dubaiba, tökéletes pontossággal. A Fly Emirates gépén utazni maga volt a megtestesült kényelem. Takaró, fülhallgató, törülköző (ennek célját nem tudtam megfejteni, de azért figyelmes) és egy párna várt mindenkit az ülésen. Felszállás előtt forró törülközőt osztottak, amit bár elfogadtam, tanácstalanul szorongattam, majd megtöröltem az arcomat (mások is ezt csinálták, gondolom ez a protokoll) és tovább értetlenkedtem.

miért csak ez a jegyem van meg?

  A széktámlákban kis monitorokon lehetett élvezni az éppen sugárzott filmeket. Gyakorlatilag úgy működött, mint egy tv. Különböző csatornák voltak, meghatározott filmekkel, amik menetrend szerint ismétlődtek. Ez volt az oka annak, hogy egynél több filmet teljes egészében nem tudsz megnézni, mert az út 5 órás, a filmek pedig fedik egymást.

  Térjünk is át egy másik témára, mert már én unom magam. Az ételek. Ők a legjobbak. Az étlapjukon az szerepelt, hogy az indulási ország – tehát Magyarország – konyhájának specialitásaival kínálnak minket. Ez nekik a csirke rizzsel, kenyérrel, vajjal, macisajttal, salátával és valami desszerttel, amit nem igazán tudtam beazonosítani. A másik választási lehetőség pedig ugyanazokat az apróságokat kínálta , mint az előző, csak a csirkét lazac váltotta fel. 

  A vacsora után pedig következhet az unalom. Még idegesíteni se tudott senki, mert bár a középső sor szélén ültem, a mellettem lévő 3 szék közül csak egynek volt gazdája, aki végig aludta és filmezte az egész utat. Az egyetlen izgalmas dolog akkor történt, amikor iszonyatosan rosszul lettem, levert a víz és szédülni kezdtem. Nem tudtam mi lehet a baj, egészen addig, míg a légi utaskísérők meg nem kínáltak fagyival. Elfogadtam, annak ellenére, hogy a halálomon voltam. Legalább boldogan halok meg. De a cukor helyre tett, így normális közérzettel folytattam utamat. Mondanom sem kell, első dolgom leszállás után az volt, hogy keressek egy helyet, ahol tudok magamnak csokit venni, nehogy az utam leghosszabb szakaszán is megtörténjen ez.

  Az átszállásnál semmi gond nem akadt, és megcsodálhattam a Dubai-i reptér legjavát. A vonatot. Nem viccelek. Olyan nagy a repülőtér, hogy az A terminálhoz 2-es metró szerű vonattal szállítanak át. Amint elértem a megfelelő terminált, már könnyen megtaláltam a kaput, és másfél órát várakozhattam a Melbourne-i járatra. Ez idő alatt olvasgattam, zenét hallgattam, unatkoztam. Amint megnyitották a kaput, elraktam a könyvemet, behúztam a táskámat és…. bumm. Elszakadt a cipzár. Egy percig álltam némán, és próbáltam feldolgozni a tényt, hogy még félúton se vagyok, de már is tönkrement az utazós ÉS az iskolatáskám. Fantasztikus. 

  Kisebb idegsokkal sikerült feljutnom a gépre, ahol az ablak mellett kaptam helyet, és meg kell jegyeznem, hogy Isten áldása volt az a hely. Mivel 1: volt hova dőlnöm és hát, ugye ablak. 2: nem ült mellettem senki, csak a folyosó melletti ülésen egy arab bácsika, aki iszonyatosan aranyos volt, nekem adta a Twixét, és megmutatta az unokáit, akiket ment meglátogatni Melbourneben. Szóval jól kezdődött az út. 

  A Qantas Airlines szórakoztató egysége már jóval kifinomultabb és nagyobb volt, mint az Emirates-é. (Mondjuk a fejhallgatón mindkét társaság javíthatna, mert elég halkak.) De nem is volt szükségem szórakoztatásra, mivel az ott kapott – mellesleg elég középszerű – vacsora után úgy aludtam, mint a bunda, és csak néha keltem fel helyváltoztatás céljából. Igazából nem mondhatnám, hogy

meglepődtem magamon. Az alvás lett mostanában a legkedveltebb hobbim.

  Leszállás után újabb átszállás, újabb másfél-két órás unalom, majd három óra további utazás, ami hosszabbnak tűnt, mint a tizenakárhány órás előző szakasz. Zenét hallgattam és próbáltam aludni, de ez a gép már kisebb volt és jóval kényelmetlenebb, mint az előzőek. Viszont itt sem ült mellettem senki, csak egy srác az ablak mellett, aki békésen alukált egész úton. Meg kell említenem, hogy a folyosó mellett kaptam helyet, ami plusz helyet biztosított a lábamnak! WIN!

  Célállomásomat elérve, fáradtan, leharcolva, de mélyen belül izgatottan álltam neki keresni a kijáratot. Persze mielőtt kijutnál a reptérről, át kell esni egy nagyon hosszú sorral ellátott útlevél ellenőrzésen plusz vízumos kapun, megtalálni a bőröndödet (ideát nem szeretik helyesen kiírni a dolgokat, ugyanis az én Melbourne-ből érkezett gépem csomagjait egy Seattle felirat alatt találtam meg, ugyancsak zavarodott utastársaimmal), majd kivárni egy újabb sort a röntgenezéshez. Mivel nem hozhatsz be bármit anélkül, hogy szólnál. Nem csak kaját, de még speciális felszereléseket is jelezni kell, pl.: horgász mellény, futócipő. Ez elég fura, és nevetségesnek tűnhet, de 400 dolláros büntetés jár, ha nem tünteted fel az útlevél ellenőrzésnél kapott lapon. Szóval megéri beikszelni azt a kis rublikát, mert nem fognak elvenni senkitől semmit, csak biztosra mennek.

Közlekedés

  Megeshet, hogy egyeseknek furcsa lehet, hogy külön pontot nyitottam ennek a témának DE itt minden kicsit más, tehát vágjunk bele.

  A repülőteret – nyilván valóan – autóval hagytuk el. Fogadott testvérem kedvesen felajánlotta, hogy üljek csak be a kocsiba, amíg kifizetik a parkolást. Elfogadtam az ajánlatot, mivel 10 fok volt, és esett az eső. Mint jó magyar gyerek, elindultam az anyós ülés felőli ajtó felé, majd meghökkenve torpantam meg, mikor megláttam a kormányt és pedálokat. Valami nem stimmelt. Megfáradt agyamnak eltartott egy ideig realizálni, hogy bizony, itt fordítva vannak a dolgok. Ennek következtében én leszek a vezető ülés helyén, mint utas. Az első pár napban kicsit furcsa volt. Be kell vallanom, párszor majdnem halálra rémültem, hogy rossz sávban vagyunk és megfogunk halni. De ez nem történt meg, mert rajtam kívül mindenki más jó sávban volt.

  Mivel van egy különleges vonzalmam a szép autókhoz, nem tudtam nem észre venni, hogy az itteni utakon majdnem minden kocsi új, modern. 10 autóból 1 vagy kevesebb tűnik régebbinek. Az utak pedig nagyon szépen megvannak csinálva, a hibák tökéletesen ki vannak javítva. Míg odahaza nem éppen tartják be a KRESZ-t és sebességkorlátozást, itt nagyon ritkák a szabályszegések. A zebránál elengedik a gyalogosokat, a kiépített bicikli utakról nem is beszélve, amik tovább csökkentik a balesetveszélyt.

A hegyekből ítélve, az valahol a Déli szigeten lehet :)

  Ha már itt tartunk, essen szó a tömegközlekedésről. Mindenki szidhatja a BKV-t, a MÁV-ot vagy bármi mást. Örüljünk, hogy ilyen sok lehetőséggel vagyunk felruházva. Gondoljunk bele, milyen választékunk van. Troli, villamos, HÉV, buszok (ne felejtsük el, hogy távolsági és városi buszokkal is rendelkezünk), még BKV hajó is van, és persze nem feledkezhetünk meg a MÁV-ról. Drága vonatok, nem csak belföldön utazhatunk általuk, de ha kedvünk tartja, megcélozhatjuk Németországot vagy Ausztriát is. Ideát, a világ végén, nincsenek ilyen jó lehetőségek. Bár a helyzet jobb, mint mondjuk az USA-ban, itt se fektetnek nagy figyelmet a nem autóval közlekedőkre. Ennek persze az az oka, hogy szinte mindenkinek van saját járműve. Minek is kéne busz vagy villamos, ha van autód, és 16-17 évesen már jogosítványt szerezhetsz (igaz, ebben a korban valószínűleg még csak olyan jogosítványod van, amivel nem szállíthatsz utasokat). Busz van, menetrend szerint jár, de őszintén szólva nem túl gyakran. Vonatot is láttam már, de ha A pontból B pontba akarunk eljutni, és ezek nem nagy városok, valószínűleg busz és vonat kombóval tudjuk elérni célunkat.

Vidék, környezet, látkép

  Ezzel elérkeztünk a kedvencemhez. Annak ellenére, hogy a buszok itt sem gyémánt berakásos dísztárcsákkal közlekednek, megéri felpattanni és utazni egy pár órát. Amint kijutsz egy nagyvárosból, szinte rögtön smaragdzöld mezők, dombok, legelők kerülnek szemed elé. 

  Az út menti tájnak köze sincs az otthonihoz. Röstellem magam, hogy nem fotóztam le a tájat Rotorua vagy Hamilton felé menet, mert megérte volna, így visszagondolva. Míg otthon a szántóföldek unalmas, lapos, egysíkú világa kísér minket, itt a zöld dombok, bárányok és tehenek kíváncsi tekintete az útitársunk. A látkép folyamatosan változik, a távolban pedig a mi legmagasabb hegyeinknél kétszer-háromszor nagyobb óriások csúcsai rajzolódnak ki. Ha pedig megfogadod a tanácsom, és buszra/autóra szállsz, tedd naplemente vagy napfelkeltekor. Ebben a két időpontban ugyanis, a „Hosszú Felhők Országa” megmutatja igazi varázsát. Nem elég, hogy a táj gazdagabb, mint egy Újházi tyúkhúsleves, de a narancsos-rózsaszínes fények megvilágítják az égboltot hosszan beterítő bárányfelhőket. Ha nem estél teljesen szerelembe eddig a pontig az országba, akkor ez megfogja tenni a hatását. 

  A vidék hangulata olyan erős és varázsos, hogy elkezdesz hinni a csodákban és a mesékben. Talán még az az érzés is elborít, hogy igen, én most lóra ülnék, és úgy barangolnék tovább, csak hogy közelebb kerülhessek ehhez a világhoz. A kiwik – ahogy az Új zélandiak hívják magukat – büszkék lehetnek arra, hogy ezen a helyen élhetnek és azok is. Büszkén vallják magukat az ország lakosának, és van is rá okuk. Egy olyan mesekönyvben élnek, amit tündérek írtak és rajzoltak. Én pedig alig várom, hogy a lehető legtöbbet olvashassak ebből a könyvből.