Első látásra szerelem

Üdvözlet kedves olvasó! Kia Ora, ahogy maori nyelven szokás!

Alábbiakban szeretném megosztani veled élményeimet/tapasztalataimat a világ – nem viccelek – leggyönyörűbb/változatosabb/különlegesebb/sorolhatnám még milyen országából. Remélem örömödet leled az írásomban, nekem azt okozott a megírása! 

Utazás

  Délután fél négykor indult a gépem Dubaiba, tökéletes pontossággal. A Fly Emirates gépén utazni maga volt a megtestesült kényelem. Takaró, fülhallgató, törülköző (ennek célját nem tudtam megfejteni, de azért figyelmes) és egy párna várt mindenkit az ülésen. Felszállás előtt forró törülközőt osztottak, amit bár elfogadtam, tanácstalanul szorongattam, majd megtöröltem az arcomat (mások is ezt csinálták, gondolom ez a protokoll) és tovább értetlenkedtem.

miért csak ez a jegyem van meg?

  A széktámlákban kis monitorokon lehetett élvezni az éppen sugárzott filmeket. Gyakorlatilag úgy működött, mint egy tv. Különböző csatornák voltak, meghatározott filmekkel, amik menetrend szerint ismétlődtek. Ez volt az oka annak, hogy egynél több filmet teljes egészében nem tudsz megnézni, mert az út 5 órás, a filmek pedig fedik egymást.

  Térjünk is át egy másik témára, mert már én unom magam. Az ételek. Ők a legjobbak. Az étlapjukon az szerepelt, hogy az indulási ország – tehát Magyarország – konyhájának specialitásaival kínálnak minket. Ez nekik a csirke rizzsel, kenyérrel, vajjal, macisajttal, salátával és valami desszerttel, amit nem igazán tudtam beazonosítani. A másik választási lehetőség pedig ugyanazokat az apróságokat kínálta , mint az előző, csak a csirkét lazac váltotta fel. 

  A vacsora után pedig következhet az unalom. Még idegesíteni se tudott senki, mert bár a középső sor szélén ültem, a mellettem lévő 3 szék közül csak egynek volt gazdája, aki végig aludta és filmezte az egész utat. Az egyetlen izgalmas dolog akkor történt, amikor iszonyatosan rosszul lettem, levert a víz és szédülni kezdtem. Nem tudtam mi lehet a baj, egészen addig, míg a légi utaskísérők meg nem kínáltak fagyival. Elfogadtam, annak ellenére, hogy a halálomon voltam. Legalább boldogan halok meg. De a cukor helyre tett, így normális közérzettel folytattam utamat. Mondanom sem kell, első dolgom leszállás után az volt, hogy keressek egy helyet, ahol tudok magamnak csokit venni, nehogy az utam leghosszabb szakaszán is megtörténjen ez.

  Az átszállásnál semmi gond nem akadt, és megcsodálhattam a Dubai-i reptér legjavát. A vonatot. Nem viccelek. Olyan nagy a repülőtér, hogy az A terminálhoz 2-es metró szerű vonattal szállítanak át. Amint elértem a megfelelő terminált, már könnyen megtaláltam a kaput, és másfél órát várakozhattam a Melbourne-i járatra. Ez idő alatt olvasgattam, zenét hallgattam, unatkoztam. Amint megnyitották a kaput, elraktam a könyvemet, behúztam a táskámat és…. bumm. Elszakadt a cipzár. Egy percig álltam némán, és próbáltam feldolgozni a tényt, hogy még félúton se vagyok, de már is tönkrement az utazós ÉS az iskolatáskám. Fantasztikus. 

  Kisebb idegsokkal sikerült feljutnom a gépre, ahol az ablak mellett kaptam helyet, és meg kell jegyeznem, hogy Isten áldása volt az a hely. Mivel 1: volt hova dőlnöm és hát, ugye ablak. 2: nem ült mellettem senki, csak a folyosó melletti ülésen egy arab bácsika, aki iszonyatosan aranyos volt, nekem adta a Twixét, és megmutatta az unokáit, akiket ment meglátogatni Melbourneben. Szóval jól kezdődött az út. 

  A Qantas Airlines szórakoztató egysége már jóval kifinomultabb és nagyobb volt, mint az Emirates-é. (Mondjuk a fejhallgatón mindkét társaság javíthatna, mert elég halkak.) De nem is volt szükségem szórakoztatásra, mivel az ott kapott – mellesleg elég középszerű – vacsora után úgy aludtam, mint a bunda, és csak néha keltem fel helyváltoztatás céljából. Igazából nem mondhatnám, hogy

meglepődtem magamon. Az alvás lett mostanában a legkedveltebb hobbim.

  Leszállás után újabb átszállás, újabb másfél-két órás unalom, majd három óra további utazás, ami hosszabbnak tűnt, mint a tizenakárhány órás előző szakasz. Zenét hallgattam és próbáltam aludni, de ez a gép már kisebb volt és jóval kényelmetlenebb, mint az előzőek. Viszont itt sem ült mellettem senki, csak egy srác az ablak mellett, aki békésen alukált egész úton. Meg kell említenem, hogy a folyosó mellett kaptam helyet, ami plusz helyet biztosított a lábamnak! WIN!

  Célállomásomat elérve, fáradtan, leharcolva, de mélyen belül izgatottan álltam neki keresni a kijáratot. Persze mielőtt kijutnál a reptérről, át kell esni egy nagyon hosszú sorral ellátott útlevél ellenőrzésen plusz vízumos kapun, megtalálni a bőröndödet (ideát nem szeretik helyesen kiírni a dolgokat, ugyanis az én Melbourne-ből érkezett gépem csomagjait egy Seattle felirat alatt találtam meg, ugyancsak zavarodott utastársaimmal), majd kivárni egy újabb sort a röntgenezéshez. Mivel nem hozhatsz be bármit anélkül, hogy szólnál. Nem csak kaját, de még speciális felszereléseket is jelezni kell, pl.: horgász mellény, futócipő. Ez elég fura, és nevetségesnek tűnhet, de 400 dolláros büntetés jár, ha nem tünteted fel az útlevél ellenőrzésnél kapott lapon. Szóval megéri beikszelni azt a kis rublikát, mert nem fognak elvenni senkitől semmit, csak biztosra mennek.

Közlekedés

  Megeshet, hogy egyeseknek furcsa lehet, hogy külön pontot nyitottam ennek a témának DE itt minden kicsit más, tehát vágjunk bele.

  A repülőteret – nyilván valóan – autóval hagytuk el. Fogadott testvérem kedvesen felajánlotta, hogy üljek csak be a kocsiba, amíg kifizetik a parkolást. Elfogadtam az ajánlatot, mivel 10 fok volt, és esett az eső. Mint jó magyar gyerek, elindultam az anyós ülés felőli ajtó felé, majd meghökkenve torpantam meg, mikor megláttam a kormányt és pedálokat. Valami nem stimmelt. Megfáradt agyamnak eltartott egy ideig realizálni, hogy bizony, itt fordítva vannak a dolgok. Ennek következtében én leszek a vezető ülés helyén, mint utas. Az első pár napban kicsit furcsa volt. Be kell vallanom, párszor majdnem halálra rémültem, hogy rossz sávban vagyunk és megfogunk halni. De ez nem történt meg, mert rajtam kívül mindenki más jó sávban volt.

  Mivel van egy különleges vonzalmam a szép autókhoz, nem tudtam nem észre venni, hogy az itteni utakon majdnem minden kocsi új, modern. 10 autóból 1 vagy kevesebb tűnik régebbinek. Az utak pedig nagyon szépen megvannak csinálva, a hibák tökéletesen ki vannak javítva. Míg odahaza nem éppen tartják be a KRESZ-t és sebességkorlátozást, itt nagyon ritkák a szabályszegések. A zebránál elengedik a gyalogosokat, a kiépített bicikli utakról nem is beszélve, amik tovább csökkentik a balesetveszélyt.

A hegyekből ítélve, az valahol a Déli szigeten lehet :)

  Ha már itt tartunk, essen szó a tömegközlekedésről. Mindenki szidhatja a BKV-t, a MÁV-ot vagy bármi mást. Örüljünk, hogy ilyen sok lehetőséggel vagyunk felruházva. Gondoljunk bele, milyen választékunk van. Troli, villamos, HÉV, buszok (ne felejtsük el, hogy távolsági és városi buszokkal is rendelkezünk), még BKV hajó is van, és persze nem feledkezhetünk meg a MÁV-ról. Drága vonatok, nem csak belföldön utazhatunk általuk, de ha kedvünk tartja, megcélozhatjuk Németországot vagy Ausztriát is. Ideát, a világ végén, nincsenek ilyen jó lehetőségek. Bár a helyzet jobb, mint mondjuk az USA-ban, itt se fektetnek nagy figyelmet a nem autóval közlekedőkre. Ennek persze az az oka, hogy szinte mindenkinek van saját járműve. Minek is kéne busz vagy villamos, ha van autód, és 16-17 évesen már jogosítványt szerezhetsz (igaz, ebben a korban valószínűleg még csak olyan jogosítványod van, amivel nem szállíthatsz utasokat). Busz van, menetrend szerint jár, de őszintén szólva nem túl gyakran. Vonatot is láttam már, de ha A pontból B pontba akarunk eljutni, és ezek nem nagy városok, valószínűleg busz és vonat kombóval tudjuk elérni célunkat.

Vidék, környezet, látkép

  Ezzel elérkeztünk a kedvencemhez. Annak ellenére, hogy a buszok itt sem gyémánt berakásos dísztárcsákkal közlekednek, megéri felpattanni és utazni egy pár órát. Amint kijutsz egy nagyvárosból, szinte rögtön smaragdzöld mezők, dombok, legelők kerülnek szemed elé. 

  Az út menti tájnak köze sincs az otthonihoz. Röstellem magam, hogy nem fotóztam le a tájat Rotorua vagy Hamilton felé menet, mert megérte volna, így visszagondolva. Míg otthon a szántóföldek unalmas, lapos, egysíkú világa kísér minket, itt a zöld dombok, bárányok és tehenek kíváncsi tekintete az útitársunk. A látkép folyamatosan változik, a távolban pedig a mi legmagasabb hegyeinknél kétszer-háromszor nagyobb óriások csúcsai rajzolódnak ki. Ha pedig megfogadod a tanácsom, és buszra/autóra szállsz, tedd naplemente vagy napfelkeltekor. Ebben a két időpontban ugyanis, a „Hosszú Felhők Országa” megmutatja igazi varázsát. Nem elég, hogy a táj gazdagabb, mint egy Újházi tyúkhúsleves, de a narancsos-rózsaszínes fények megvilágítják az égboltot hosszan beterítő bárányfelhőket. Ha nem estél teljesen szerelembe eddig a pontig az országba, akkor ez megfogja tenni a hatását. 

  A vidék hangulata olyan erős és varázsos, hogy elkezdesz hinni a csodákban és a mesékben. Talán még az az érzés is elborít, hogy igen, én most lóra ülnék, és úgy barangolnék tovább, csak hogy közelebb kerülhessek ehhez a világhoz. A kiwik – ahogy az Új zélandiak hívják magukat – büszkék lehetnek arra, hogy ezen a helyen élhetnek és azok is. Büszkén vallják magukat az ország lakosának, és van is rá okuk. Egy olyan mesekönyvben élnek, amit tündérek írtak és rajzoltak. Én pedig alig várom, hogy a lehető legtöbbet olvashassak ebből a könyvből.